Meggyőz és elgondolkodtat a Pygmalion a Weöres Sándor Színházban

A történet dióhéjban: Henry Higgins, a nyelvész-tanár (Trokán Péter) fogadást köt barátjával, Pickering ezredessel (Bajomi Nagy György), hogy három hónap alatt hercegnővé változtat egy utcai virágáruslányt, Lizát (Csonka Szilvia), aki nemcsak az illemszabályokkal, de a ragozással sincs tisztában. A vígjátéki bonyodalmakban tobzódó darab valójában erős társadalomkritika: 1912 Angliájáról (vagy 2011 Magyarországáról?). Ovidius írta meg először Pygmalion történetét, aki elefántcsontból megalkotta a tökéletes szobrot, amibe aztán beleszeretett – és az ókori történet számos feldolgozása közül az egyik Shaw drámája.

Az újonnan kialakított emeleti játszóhely, a Márkus Emília terem mindenfajta egyéni színpadelrendezésnek helyet tud adni, ennek megfelelően, a lehetőségeket kihasználva a Pygmalion is szakít a hagyományos színpad-nézőtér hierarchiával. A színészek ugyanazon az ajtón közlekednek, ahol a nézők bejönnek és kimennek, a jelenetek nagy része a néző „arcába tolva” játszódik, a lehető legközelebb a széksorokhoz. Tulajdonképpeni színpadról nem is beszélhetünk, két különös alakú, lépcsősorszerű emelkedő a díszlet, ezeket rendezik be és át a jeleneteknek megfelelően, általában jelzésértékűen csak néhány bútorral, egyéb kellékkel. Így lesz a londoni metróállomásból egy perc alatt kényelmes szalon, majd abból a nagykövetség bálterme. Egyszerűnek tűnő megoldás, de talán a legnehezebben kivitelezhető. Keszég Lászlónak azonban tökéletesen sikerül: úgy távolodik el a hagyományos színházi formáktól, hogy valamelyest azokat mégis betartva válik modernné, ezáltal hatásossá.

És ugyanennyire modernné válnak a dialógusok is (kalapemelés innen Nádasdy Ádámnak a fordításért), amelyekben ha kell, trágár szavak, ha kell, munkásnyelv, ha kell, sznobéria jelenik meg a legélethűbb módon. Ezzel párhuzamosan az öltözékek és a (mint említettük, jórészt jelképes) díszletek is maiak: annak ellenére, hogy százéves darabról beszélünk, ezek nem ütnek el sem a történettől, sem a mondanivalótól (ha van ugyan ennek a szónak ma jelentése). Közhely, de valóban örök dolgokról beszél a szerző: társadalmi különbségekről, a kultúrához való viszonyról; ezek pedig nem változnak évszázadok, évezredek alatt sem. Ahogy az ókori történetet feldolgozta Bernard Shaw, úgy dolgozza fel az övét Keszég László és kijelenthetjük, hogy jó munkát végzett.

Egyedül Csonka Szilvi megosztottsága nem érthető egyáltalán: miért kell időről időre mintegy a darabon felülemelkedve, azt megerőszakolva mesélővé válnia? Időt ad a színpad átrendezésére, de a nézőt csak kizökkenti az előadásból és a lendületességből vesz vissza elég sokat. Ezt leszámítva a főhősnő jól hozza a műveletlen csatornatölteléket, majd a műhercegnőt is (bár a kettő közti kontraszt egyáltalán nincs megjelenítve a darabban – igaz, az eredetiben sem).

Trokán Péter megkapta a leginkább neki való szerepet, láthatóan élvezi és kitűnően játszik. Nagyon jól működik a Bajomi Nagy Györggyel alkotott párosuk, izzik köztük a levegő (nem félreértve). Csonka Szilvivel is jól mutatnak együtt mint a mester és tanítványa. Nemcsak jól mutatnak együtt, de jól játszanak együtt, megvan köztük a kellő távolságtartás, majd később a kellő összetartás is. Kis szerepben is lehet nagyot játszani, ezt illusztrálja Szerémi Zoltán is Liza apjaként, mindkét felvonás jelentős részét vitte el a hátán. A többiek is általában több szerepben jelennek meg, ezeket kiválóan hozzák. Egyedül Vlahovics Edit meglehetősen halvány mindkét (kevésbé elhanyagolható) szerepében, de tőle voltaképp ezt a zavaró halványságot szoktuk meg (és fülsértő hangját – valamiért ő mindig kilóg az egyébként nagyon szerethető szombathelyi társulatból).

A probléma felvetése tehát ma is aktuális: a rendezés megoldásai is naprakészek, nálunk a Pygmalion felkerült az „ismerősnek ajánlott” listára. És lehet, hogy még egyszer-kétszer megnézzük, mert miért ne.