Szomorú fapofák, könnyes szemekkel a háttérben a Sziget 1. napján
Ugye az átlag fesztiválpolgár lefekszik mondjuk négykor, mármint éjjel, reggel 8 után viszont már körülbelül 40 fok van a sátorban, így kénytelen menekülőre fogni. Így kerülhet az ember olyan kényelmetlen szituációkba, hogy Steve Aoki koncertjén az A38-sátor padlóján ücsörögve váratlanul elalszik. Mindegy, pár koncerten így is sikerült végig ébren maradnom.
Az első a Wattican Punk Ballet néven futó duó műsöra volt. Az örmény testvérpár, Gaya és Karen Arutyunyan miután meghódították a moszkvai underground klubbokat Deti Picasso nevű zenekarukkal Budapestre költöztek, és azóta a főváros éjszakáit rázzák félholtra pörgös, néhol abszurd, pszihedelikus punkzenéjükkel. Gayáék szinte minden szám után hangszert cserélnek, a koncerten egy pillanatnyi üresjárat sincs, amit a duó formációból ki lehet hozni zeneileg, azt ők kihozzák.
Utána a nagyszínpadra sodródtunk, ahol a szomorú arckifejezések brit válogatottja, a Hurts lépett fel. Theo Hutchcraft és Adam Anderson 2010-ben robbantak be a zeneiparba Happiness című albumukkal. A búskomor indie-szintipop alakulat számomra a nap pozitív meglepetése volt. A színpadkép és az előadás olyan atmoszférát teremtett a nagyszínpad előtt, ami szabályosan magába szippantotta az embert. A műsor az utolsó mozdulatig meg volt tervezve, a két táncos hölgy tökéletesen egyszerre mozogtak, az egész egyszerre tűnt hatásvadásznak, és végtelenül letisztultnak. Végtelen precizitással pakolták a könnycseppeket az emberek szeme alá.
A nagyszínpad programját a Placebo zárta, akik immár negyedszer léptek fel a Szigeten. Kicsit mintha már hazajárnának, és ez a koncert hangulatán is érződött. Nem érződött az a 3 méternyi különbség amit a színpad okozott a zenekar és a közönség között. Egy szinten voltunk velük. Régi barátokként.
Ma a Maximo Park, a Crystal Fighters, a Friendly Fires és a Korn viszi tovább a fesztiválstafétát, holnap valószínűleg róluk olvashattok itt. Vagy Korn helyett Emir Kusturicáról. Majd kiderül.
No, no Mr. Dejan! We wanna hear an ummca-ummca song! -második nap
A Sziget fesztivál tegnapi napja nem a tökéletesen megkomponált előadásokról, vagy a mély és érzelmes dalszövegekről szólt. Nem volt más, csak önfeledt szórakozás.
Az első koncert amire eljutottam a Crystal Fighters műsöra volt az Arénában. A spanyol-angol formáció zenéjében ugyanúgy jelen vannak a törzsi motívumok, vagy a baszk népi elemek, mint a modern punkzenei lüktetés és dupstepes dropok. A csurig tömött sátorban egy olyan törzsi rituáléban vehettünk részt, amilyet még soha nem tapasztaltam. A Crystal Fighters összekötött minket a természettel, aztán lelökött egy hegyoldalról, amin pattogva gurultunk a spanyol tengerpartra, hogy körbetáncoljuk a hatalmas tábortüzet. Na, jó volt, tényleg!
Az Arénából a Világzenei Nagyszínpadhoz vitt az utunk, Spanyolországot elhagyva Szerbia volt a következő állomás. És Belgrád a Sziget eddigi legjobb koncertjét hozta fel a Dunán. Emir Kusturica és a No Smoking Orchestra jött, látott, és mindent vitt. A közönség végigtáncolta az egész koncertet, mindenhol mosolygós arcok, vonatozás, őrület. Kusturica és zenekara végtelenül pimasz, nem foglalkoznak semmivel, csak saját magukkal, hogy az élet minden pillanatában jól érezzék magukat, és ez a mentalitás ránkragadt arra a másfél órára. Ennyire önfeledten még soha, egy koncerten sem tudtam szórakozni. Kusturica filmjeinek összes legendás dala felcsendült. Felrémlett Dadan alakja, ahogy limuzinjában ülve üvölti, hogy Pit Bull, miközben a nyakán lógó rózsafüzérből szívja a kokaint. Szinte magam előtt láttam az énekesnőt, aki a Meine Stadtot énekelve húzza ki a szöget a fából, kissé unortodox módon. Ott voltunk Belgrád alatt a csatornákban a második világháború idején, és mi loptuk le a pénzérméket egy halott apa szemeiről. Az élet egy csoda, és ezt éreztük is tegnap.
Újjászületés. Sziget 3. nap
A programfüzet tegnapról szóló oldala egy rakás nagyszerű koncerttel kecsegtetett, és a Sziget nagyrészt be is váltotta ezeket a reményeket. A nyugat-londoni Vaccines bulijával kezdtem, akik a tavaly megjelent What Did You Expect from the Vaccines? című bemutatkozó albumukkal robbantak be a köztudatba. Bár Magyarországon még nem tartoznak az ismertebb bandák közé, Post Break-up Sex című számukat egy időbe elég sűrűn játszotta a Petőfi. A srácok igazi pörgős, ugrabugrálós indie-poppot játszanak, amivel sikerült már délután négykor felrázni az addig még kissé álmosan kóválygó szigetlakókat. Mivel a srácoknak még csak egy albumuk van kész, vagyis kettő, de a második majd csak szeptemberben jelenik meg és az urak nem akartak minden poént előre lelőni, ezért a koncert igencsak rövidre sikeredett, háromnegyed óra alatt lezavarták az egészet.
A Vaccines után a Világzenei Nagyszínpad felé vettem az irányt, ahol a PASO ugrándozott épp. A világzenei színpad legnagyobb gyengéje, hogy a természetközelség miatt, vagy ki tudja milyen okokból itt nincs műanyag padló a küzdőtéren, így az emberek közvetlenül Földanya hátán ugrálnak. Ez akkor lehet gond, amikor például egy olyan zenekar, mint a PASO, akik ska zenéjére az általánosan elfogadott reakciómozgás a tipikus helybenfutkározás. És már jön is a por. Néha már olyan volt az egész, mintha egy ralipálya egyik kanyarjában állnék, ahol egymás után farolnak be a versenyzők. Ettől függetlenül a hangulat a helyén volt, magyar és külföldi együtt énekelte, hogy Helló Gagarin!, meg hallhattuk, hogy Budapest miért olyan csodás, zárásképp pedig jött a Tenkes kapitánya.
Vissza a nagyszínpadhoz, ahol már fent volt egy óriási üveg X, minden füstgép padlógázzal szólt, majd a ködben kirajzolódó alakok elkezdték Islands című slágerüket. A brit The XX, a Hurts-höz hasonló hangulatot teremtett, de egészen más eszközökkel. Nem voltak se táncosok, se hatalmas pódium a dobosnak meg a gitárosnak, se óriáskivetítőn pulzáló képi hatások. Az XX csak kiállt a nagy ikszük elé és játszott, ami már önmagában elég volt az intim, semmihez sem fogható bús-vidám atmoszféra megteremtéséhez. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy élőben hallhatom őket, és mikor koncert közben kicsit félreszólított a természet, végtelenül felháborodtam, hogy egyeseknek van pofájuk más sátrakban is zenélni, miközben az XX játszik. Hülyék.
A nagyszínpad utolsó fellépője madchester mozgalom nagyágyúi, a Stone Roses volt. Ugye a britpop-indie-alternatív-poprock vonal szinte összes előadója az Oasis-t, vagy a Blurt nevezi meg fő inspirácós forrásaként. A Blur meg az Oasis, pedig a Stone Roses-t. Tehát mondhatjuk, hogy ami manapság az MR2-n, meg az MTV Rocks-on szól, annak a nagy része a Stone Roses öröksége. Legendák, ezt túlzás nélkül állíthatjuk, főleg azok után, hogy amikor 15 év kihagyás után bejelentették, hogy újra összeállnak, és kezdésnek lenyomnak Manchesterben 3 koncerten, mindössze 68 perc alatt fogyott el mind a 220 ezer jegy. 220000. Kétszázhúszezer… Amikor Ian Brown és társai feljöttek a színpadra felrobbant minden. Kezdésnek nem is találhattak volna jobb dalt, mint az első, cím nélküli albumuk nyitószáma, az I Wanna Be Adored-ot. Ian Brown a koncert alatt legyalogolta az olimpiai távot, mindig más-más helyen bukkant fel a színpadon, bejárta az egészet. Vagy tizenötször. Zárásként elhangzott az I’m Resurrection, és valóban, a Stone Roses újjászületett, és javította a 96-os feloszlás előtti pocsék Szigetes koncertjét. Ez ott volt, rendesen.
Új hozzászólás
Hozzászólások (1)
hol a többi nap?