Senki se normális – DühöngŐ a Weöres Sándor Színházban

John Osborne 1956-ban írt színműve egy közép-angliai nagyvárosban játszódik, de éppúgy játszódhatna akárhol máshol. A brit színjátszást megújító darabot generációs problémák és Osborne élettapasztalata ihlették. Ám ha eltekintünk a földrajzi és időbeli keretektől, ezek a kérdések mindig felvetődhetnek, ahogy fel is vetődnek. Mégis miért harcolnánk, ha szüleink, nagyszüleink megcsinálták a második világháborút? Vagy akár: mi a franc ellen lázadjunk, ha a szüleink rendszert váltottak húsz éve? Stb.

Nem kérdés, tehát, aktuális-e a több mint ötvenéves darab és az sem kérdés, hogy érvényes mondanivalóval szolgálhat-e ma, itt, Szombathelyen. Az egyszobás lakásban élő három fiatal – egy pár, Jimmy és Allison és lakótársuk, a „középút”, Cliff – kilátástalan életének bemutatásával kezdődik a történet. Jimmy egy elvetélt filozófus, aki napközben cukorkát árul és vasárnap délutánonként csak azért olvassa el az újságokat, hogy szidhassa az összes társadalmi osztályt, beleértve sajátját és feleségéét is. Allison pedig tűr minden sértést, gyalázást, hiszen mindig elmenekülhet a valóságból a bőröndben rejtőző két plüssállathoz: a mókus és a mackó Jimmy és Alison alteregói. Ezekre az alteregókra pedig, úgy tűnik, szükség is van, ezekkel képesek csak elviselni céltalan életüket. Nincs pozitív vagy negatív hős, nincs senki.

Nagy Cili első szombathelyi rendezésében kiváló alapanyaghoz nyúlt és azt ügyesen gyúrta át maira, aminek fontos eleme az új fordítás (nem mintha kételkednénk Ottlik Géza klasszikus fordításának létjogosultságában...). Legalább ennyire fontos a látvány. Díszletnek talán nem is nevezhető, minden lecsupaszított és szimbolikus, lyukas tető alatt, ócska kanapén játszódik a történet. Az újszerű rendezői ötletekből viszont mintha az első felvonás felénél kifogyna Nagy Cili, és a befejezés, az utolsó néhány perc hidegrázós katarzisa sem feltétlenül az ő érdeme. Hanem a két főszereplőé: Poppre Ádám és Alberti Zsófia mindketten eddigi legjobb alakításukat nyújtják Szombathelyen. Alberti Zsófi nemcsak látványnak szép, de nagyon tehetséges fiatal színésznő, érdemes lesz rá figyelni továbbra is. Poppre Ádám végre nem ügyefogyott értelmiségit játszik, ráadásul olyan, mint Jim Carrey: ha kell, ördögien gonoszat játszik, de onnan a másodperc töredéke alatt vált át az infantilis örök-gyerek szerepébe: Jimmyje szintén lenyűgöző alakítás. Szabó Róbert Endre is szépen megformálta Cliffet, a mindig civódó, se ide, se oda nem tartozó fiút. Egyedül Lévai Tímea lóg ki kissé a sorból: játéka erőtlen, sőt néha erőltetett és modoros.

A DühöngŐ nyers, szókimondó, elgondolkodtató darab, mer újat mutatni művészieskedés és formabontás nélkül, nagy előnye, hogy nem képzel többet magáról. Megéri megnézni, nem csak egyszer. Go, go, Nagy Cili, hajrá Osborne!