Csak móka és kacagás – Naftalin-premier

A darab cselekménye nem újkeletű (száz éve se volt az): a szerető elrejtése a szekrényben, amikor jön a férj. Jön még pluszban após, anyós is, házmester, mindenféle harcias urak és szeretetéhes hölgyek (vagy nevén nevezve a dolgokat, prostik), a bonyodalom fokozódik. A történet során szinte minden lépés, mozdulat kiszámítható, a végkifejlet is sejthető előre. Itt tehát nem tud meglepetéseket okozni Heltai Jenő, de Mohácsi János sem, a színészek pláne. Okoznak viszont más téren: a szerző bravúros nyelvhasználatával, szójátékaival, a rendező meglepő ötleteivel, amelyekkel az előadás némileg kiszakad a történet idejéből és teréből (utalások aktuális eseményekre, Kőszegre, Szombathelyre stb.), a színészek pedig egyre jobb játékukkal. Mert ahogy halad szépen az előadás, ugyanolyan szépen fejlődnek ők is, hogy az utolsó jelenet hatalmas káoszában eligazítsák a nézőt.

Sok a szereplő, kevés az igazi főszereplő, még a szekrényt sem lehet annak nevezni, hiszen Mohácsi János rendezésében az ő „szerepe” sincs túljátszva: egy átlagos naftalinszagú szekrényről van itt szó, ami nagyon is illik az átlagos lakásdíszletbe. Az eseményeket többnyire a véletlen alakítja, de hát az ókori görögök óta ez a legnagyobb komikumforrás.

Az előadás legproblematikusabb elemei a dalok. Persze, nem Mohácsi hibáztatható értük, sőt, jól el is vannak énekelve, előadva, jó koreográfiákkal; és mégis valahogy egyáltalán nem illenek a darab közegébe, mindegyik zenei betét idegennek hat, megszakítja a cselekményt és nem is ad hozzá semmit.

A rendezés amúgy nem hivalkodó, nem kíván a szövegből többet kihozni, mint amennyit lehet, mégsem nevezhető konzervatívnak (talán épp az aktuálpolitikai vagy lokális utalások miatt) és mégis friss, sok benne az egyéni ötlet. Az irónia hiányzik csak, az az irónia, amivel talán Heltai színművét meg kellene közelíteni; az a finom távolságtartás, amivel el lehetne játszatni. Egyedül a harmadik felvonásban érezhető ez az eltúlzott kellékeken (Vlahovics Edit felejthetetlen „Jé, mennyi ló!” felkiáltása, Szabó Tibor láncon leereszkedése stb.) és eltúlzott színészi játékokon. Aztán a felvonás végére ezt az egészséges, maibb hozzáállást a happyend cukormázába mártja a rendező, ami nem feltétlenül eltalált lépés – de hogy száz éve sem lett volna eredeti, sőt, hogy giccses lett volna, az biztos. Összességében viszont megalapozott, mindent a helyére rakó koncepciót láthatunk, néha bizonytalanít csak el egy-egy apróság. Nyilvánvaló és elsődleges célja az előadásnak a szórakoztatás, ezt a célt pedig kiválóan el is éri. (Nem ül be senki Heltai-vígjátékra azért, hogy az élet mélységein gondolkodjon, ugye.)

Bajomi Nagy György és Nagy Cili lubickolnak a szerepeikben, ráadásul aranyosak is együtt. Trokán Péter hozza a karakterét, az idősödő, de sármos urat (egyre inkább úgy tűnik, ő csak ilyen szerepeket kap Szombathelyen). Németh Judit mint madám is kiváló, bár hasonló szerepét a Kabaréban talán még jobban játszotta. Vlahovics Edit pozitív csalódást váltott ki bennünk, nemcsak hangja és mozgása elviselhetőbb, mint általában, de egész játéka meglepően jó, az egyik legkomikusabb karaktert hozza.

Kiváló alapanyaghoz nyúlt tehát Mohácsi János és megfelelően alkalmazta mai színpadra: a százéves darabot nem leporolta és úgy tette fel a színpadra, hanem darabjaira szedte, kicserélt néhány nyikorgó alkatrészt és összerakta új formában. A végeredmény tálalva van, látható a Weöres Sándor Színházban. Hosszú az előadás (három és fél óra, két szünettel), de megéri. Nem kell másra számítani, nem akar több lenni: szórakozás.